A gólyatábor

A bemutatkozás

Az előző rész tartalmából:

„Én egy kicsit paráztam ettől az egésztől. Na, jó, irtózatosan rettegtem.”

„Új élet, tiszta lap – ez lett az új mottóm.”

„- Break a leg, baby!

- Ezt a mondatot honnan szedted?

- Hát, ha már a lányom angoltagozatra jelentkezik, nem árt, ha én is tudok egyet, s mást!”

„Először nem akartam elhinni, hogy még vele is találkoznom kell ezen az amúgy is nagyszerű (khm, irónia a köbön) reggelen. Nem, ennél rosszabb már nem lehet…”

„- Szia, te! És vigyázz magadra – ölelt át szorosan, mire méginkább forogni kezdett a gyomrom.”

„A gimi hatalmas kapuja előtt álltam. Komolyan, halálosan komolyan nem mertem belépni…”

Miután leküzdtem a ,,nem merek belépni a kapun, mert félek az új sulitól, az új osztálytársaktól és az új dolgoktól” elnevezésű fóbiámat, a bőröndöm foggantyúját szorongatva lenyomtam azt a fránya iskolakapu kilincset, és beléptem az iskolába. A Rózsa Sándor Nyelvtagozatos Gimnáziumba.

És ekkor jött a látvány, ami elém tárult. Jó nagy aula, színes falitáblákkal, tablókkal kitapétázott folyosók, lépcsők… Semmi extra, csak olyan dolgok, amik egy hagyományos középsuliban megvannak. Mégis az egészben volt valami nagyon furcsa. Csak új volt.

Miután túllettem az első traumán, máris érkezett a következő. Hová kell menni??? Azaz: hogyan tovább???

De szerencsére ez is hamar megoldódott, ugyanis a velem szemközti falitáblákon a három kilencedikes osztály mellé feltüntették, hogy hanyas teremben gyülekezünk. Iránymutató nyilakkal, és további táblákkal is segítették a hozzám hasonlóan eltévedt, szerencsétlen gólyákat.

A földszinten található 2-es terembe belépve (aminek az ajtajára a ’9.B’ szöveget plakátolták), teljes káosz fogadott. Csak egy pillantást vetettem a jövendőbeli osztályomra, és máris megállapítottam valamit. Az osztályban háromféle embertípus van jelenleg. Az első csoportba tartoztak azok, akik egészen magabiztosan mozogtak ebben a full ismeretlen környezetben. Azaz jókat nevetgéltek a másikkal, hosszasan beszélgettek, pletykáltak valakiről, gátak nélkül felültek a padokra, felálltak a székekre. A második csoporthoz tartoztak az osztálytársak. Őket úgy szúrtam ki, hogy ült a teremben legalább négy ilyen pár, akik csak egymással kommunikáltak. És akkor jöjjön a harmadik csoport, akiknek én is a táborát erősítem. Nos, nekünk minden új és ismeretlen. Jelenleg a helyszínen egyetlen barátunk, sőt ismerősünk sincs. Rossz felállás, de ez azon szituációk egyike, amiket muszáj megoldanunk, és bizony meg is fogjuk oldani idővel!

A bőröndömet magam után vonszolva elindultam a középső padsor irányába, és felfigyeltem egy szőke hajú lányra, akinek még nem volt padtársa.

- Szia! Molnár Kata vagyok. Leülhetek? – kérdeztem a magányosan ücsörgő lánytól.

- Szia, persze – üdvözölt lelkesen a lány. – Lettner Klári.

Így hát leültem a mellette lévő székre, és sokáig nem is szóltunk egy szót sem egymáshoz. Nagyon furcsa volt a helyzet. Bogival, akármikor is futottunk össze, be nem állt a szánk, annyit beszéltünk. Most pedig itt ülök egy lány mellett, akit egyáltalán nem ismerek.

Hát, így ücsörögtünk mi egymás mellett, egészen addig, amíg be nem lépett az ajtón egy pocakos, középkorú férfi, kinek megjelenésére mindenki elhalkult.

- Jó napot kívánok! – köszöntött minket a tanári asztalhoz lépve. – Csabai Attila vagyok, én leszek az osztályfőnökötök. Kémiát fogok nektek tanítani.

Aztán még beszélt egy kicsit erről-arról (egyenlőre jó fejnek tűnik, de majd még meglátjuk), majd rátért a lényegre.

- A gólyatábort az udvaron fogjuk tartani! – jelentette be az ofő izgatottan, ám mi csak meglepett pillantásokat vetettünk rá. – Hagyományőrző módon, a gólyatábor mindig az iskola falain belül kerül megrendezésre. Odakint az udvarunkon sátrakat vertek fel nektek a szervezők, és ott fogtok aludni.

Mindenki arcán látszódott, hogy nagyon furcsának találják ezt a „gimi udvarán sátrazunk” történetet, de senki nem szólt semmi rosszat, sőt, sokunknak szerintem tetszett is ez.

- De mielőtt beköltözünk a sátrakba, mutatkozzunk be – dörzsölte a kezét lelkesen Csabai (áh, középsulis szokás a vezetéknevükön szólítani a tanárokat). – Ez az ülésrend szerintem nem a legmegfelelőbb ehhez a programhoz. Rendeződjünk körbe, húzzuk el a padokat…

És megindult a teremátrendezés…

Öt perc múlva (amikor a terem széleibe toltuk a padokat, és mindenki elfoglalta a helyét):

- Na, akkor kezdhetjük is! Induljuk innen – mutatott rá a tőle balra ülő fiúra.

A magas, napbarnított bőrű, barna, hosszú hajú fiú Kanyó Balázs, akiről annyit kell tudni, hogy gitározik, és szeret kosarazni.

A Kanyó Balázs mellett ülő fiú folytatta a bemutatkozást.

- Horváth Andris a nevem. Szeretek zongorázni, sportolni, futni, edzeni, gépezni, zenét hallgatni… Szóval, sok mindent szeretek csinálni, erre majd rájöttök úgyis menet közben – erre sokan felnevettek. – Ami szerintem érdekes, hogy van egy ikertesóm, itt ül mellettem – ütött a vállára egy rövid hajú, hasonló haj- és bőrszínű lányra, aki nevetgélve felpattant a székéről, és elmondta, hogy él-hal a divattervezésért és szeret (és tud is) énekelni. Ja, és Horváth Adriennek hívják.

Egy Varga Dávid nevű srácon volt a sor, hogy bemutatkozzon. A viszonylag alacsony, dús, göndör, szőke hajú fiú nagyon viccesnek és szimpatikusnak tűnt. Nem úgy, mint a mellette ülő Németh Dorottya, aki megállás nélkül vigyorgott a Dávidra, és egy mondatot nem tudott úgy elmondani, hogy ne nézzen a fiúra.

- Nagyszerű – mosolyodott el, amikor Zelei Eszter azzal fejezte be a mondandóját, hogy kedvenc tantárgya a kémia.

- Pallagi Gabriella vagyok, de amúgy csak Gabi… - kezdte egy fekete hajú, piros szoknyás, alacsony lány, akinek már az első mondatát kis kuncogással fogadták. – Idevalósi vagyok. Szeretem a filmeket, szeretek olvasni is… És nagyjából ennyi! – ült le mosolyogva.

- Köszönjük, Gabi! – bólintott Csabai.

- Sziasztok! – állt fel Gabi barátnője, egy vörös hajú, magas, erősen sminket viselő lány.

- Szia! – köszönt neki vissza – azt hiszem – a Kanyó Balázs viccesen. A beszólása annyira elvitte a lány bemutatkozását, hogy a nagy röhögés közepette én is csak annyit bírtam kiszűrni, hogy valamilyen Juditnak hívják.

A Horváth ikerpáros után újabb ikrekkel ismerkedhettünk meg, de ők már egypetéjű ikrek voltak. A lányok, Elizabet és Kriszti nagyon hasonlítottak egymásra, és tulajdonképpen a személyiségük, a hobbijaik is teljesen egyformák. Az ő barátnőjük, Jakab Klaudia, egy tűzről pattant, cserfes Avril Lavigne hasonmás, akiről annyit tudtunk meg, hogy táncol, és szereti a gabonapelyhet.

Klaudia mellett Klári ült.

- Lettner Klárának hívnak. Nem vagyok idevalósi, viszont szeretem ezt a várost. Szabadidőmben fuvolázok, táncolok, meg olvasok.

Én következtem:

- Sziasztok, Molnár Kata vagyok. Én sem vagyok idevalósi…

- De neked is tetszik a város? – kérdezte közbevágva Csabai.

- Igen, tetszik – bólintottam mosolyogva. – Ezen kívül, érdekelnek a sportok, sokat olvasok, szeretek zenét hallgatni…

- Hangszeren játszol? – érdeklődött az ofő.

- Zongoráztam – feleltem.

- Ez fantasztikus! – lelkesedett. – Köszönjük, Kata! És akkor, Máté, te következel!

Szinte azonnal a mellettem ülő fiúra meredtem. Hirtelen két kérdés is megfogalmazódott bennem. Az első, hogy eddig miért nem vettem észre, hogy az egyik oldalamon ül egy fiú? (Nem mintha a fiúk valami különleges élőlényfajt alkotnának, csak akkor is lányból vagyok, és az ilyesmire azért felfigyelünk.) A második, hogy miért ismeri Csabai név szerint a kilencedikes gólyát? Eddig még egyikünket sem szólított a nevén, nyilván azért nem, mert nem tudta…

- Na, szóval… Kerepesi Máté vagyok…

Bla-bla-bla.

Annál a szónál, hogy Kerepesi, megállt bennem az ütő.

„- Szóval, jobb, ha odafigyelsz magadra. Ez a Kerepesi gyerek csinált már egyet s mást. Nem idevalósi, csak itt edz. De már itt is hírhedt.” – visszhangoztak a fejemben Péter szavai.

Hát persze! Ő a problémás gyerek. Dani csapattársa, akitől Péter komolyan óva intett. Hm, hát első benyomásra semmi extra nincsen ebben a Kerepesi gyerekben. De jól tudjuk, soha ne ítéljünk első benyomásból!

Persze, hogy elítéltem őt, anélkül, hogy legalább felfogtam volna a bemutatkozó szövegét. Persze, hogy elhittem Péternek azt, amit mondott. Persze, hogy innentől kezdve nem is koncentráltam a többiekre.

Csak őt bámultam.

Máté magas fiú. Rövid, barna hajú, kék szemű, sportos testalkatú. Kék inget, és farmert viselt Nike sportcipővel.

Egy darabig vizslattam a fiút a tekintetemmel észrevétlenül. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy senki nem látja. Máté azonban érezhette, hogy valaki rajta legelteti a szemét, mert felém fordította a fejét, és a szemeimbe nézett. Rövid ideig álltam a tekintetét, majd gyorsan elfordítottam a fejemet. Még mindig nézett…