Az indulás

Én egy kicsit paráztam ettől az egésztől. Na, jó, irtózatosan rettegtem.

A gólyatáborokra mindenki kíváncsi. Van egy jó hosszú időszak, amikor majd’ kibújunk a bőrünkből, hogy megtudhassuk, kik lesznek az új osztálytársak, ki lesz az ofő, milyen a suli, blablabla. Aztán, úgy a gólyatábor előtti két napon pedig a körmeinket rágjuk félelmünkben, hogy ÚRISTEN!!! Egyszerű izgalomból átváltunk görcsös szorongásra. Egyik sem a legszuperebb életérzés, de ez van!

- Kicsim, nem kell félned! Biztos vagyok abban, hogy a legjobban fogod magadat érezni! – próbált belém lelket önteni anya, miközben a bőröndömbe pakoltam a három napra való ruhát.

- Imádni fogod! – veregetett hátba Bogi, a legjobb barátnőm. – Új suli, új város, új emberek, szabadság…

Nem mondom, én is pontosan ezeket a dolgokat mondogattam magamnak, amikor beadtam a jelentkezési lapot a nyolcadikos osztályfőnökömnek. Vagyis nem mondtam ki hangosan, csak folyton ezek jártak a fejemben.

Itt hagyom a vidéki kisvárost a gondjaimmal, a régi barátaimmal, a múltammal. Új élet, tiszta lap – ez lett az új mottóm.

Bárcsak ma hajnalban is így éreztem volna! De a szabadság vérpezsdítő feelingje helyett inkább gyomorémelygés és a hányinger keringetett.

- Break a leg, baby! – nyitotta ki nekem anyu a bejárati ajtót, majd egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra.

Kissé furán néztem rá, mert egy, utálom, ha puszilgatnak, és kettő, anyu nem szokott csak így angolul beszélni.

- Ezt a mondatot honnan szedted? – szorongattam a bőröndöm foggantyúját (vagy a fene tudja, mi a pontos neve a bőrönd azon részének, ami megfogsz, és húzol magad után…)

- Hát, ha már a lányom angoltagozatra jelentkezik, nem árt, ha én is tudok egyet, s mást!

Szóval elbúcsúztunk anyától – én, a gyomorgörcsöm, a hátizsákom és a bőröndöm - , majd irányba vettem a buszpályaudvart. Egyáltalán nem volt messze a házunktól, csupán tíz perc gyalogút az egész.

Általában mindig lekések mindent, de most rendhagyó módon én vártam negyed órát a buszomra. Lecsekkoltam a karórámon az időt, majd idegesen körbekémleltem a pályaudvaron. Viszonylag kevés ember várakozott. No, majd iskolaidőben lesznek többen is – gondoltam magamban.

Miután pár percre sikerült megfeledkeznem a mai nap megpróbáltatásairól, újabb pánikroham tört rám. Mi van, ha nem jön a busz? Ha törölték a járatot? Vagy mi lesz, ha bénáskodom, és rossz buszra szállok fel?

Még mielőtt belemerültem volna az önsajnálatom tengerének fenekére, egy ismerős parfümillat csapta meg az orromat. Először nem akartam elhinni, hogy még vele is találkoznom kell ezen az amúgy is nagyszerű (khm, irónia a köbön) reggelen. Nem, ennél rosszabb már nem lehet…

- Szia, Kata! – köszönt nekem azzal a tipikus vigyorával Péter.

Felé fordultam. Szemtől szembe álltunk. Göndör, vörös haja rakoncátlanul lógott a szemébe. XXL-es, fekete, Miki egeres pulcsit, és csőfarmert viselt. Converse tornacipőjét pedig valószínűleg a lábához varrták már néhány éve.

- Szia, Péter! – morcogtam.

- Hová indulsz? – érdeklődött úgy, mintha teljesen érintetlen lenne ebben a témában. Mintha nem posztoltam volna tegnap egy képet a bőröndömről az Instagramra, „Gólyatáborra készülök” címmel, és mintha ő nem kedvelte volna. Ajj, annyira jellemző rá!

- Gólyatáborba – feleltem érzelemmentesen.

- A Rózsába, ugye?

- Nem, Péter, a közgazdasági szakközépbe. Hát persze, hogy a Rózsába, te is jól tudod! – csattantam fel mérgesen.

- Jól van na – motyogta elszégyenülve. – B-s leszel, nem?

- De fura! Erre emlékszel – tettettem meglepődést, mire csak rosszallóan rám nézett. – Igen. Bés, angolos.

- Akkor nem árt, ha óvatos leszel.

Ezt úgy mondta, mint aki éppen egy rémtörténet elmesélésébe kezd bele.

- Miért? – néztem nagyot a tanácsán. Sokan, sok módon adtak nekem jó tanácsokat, és kívántak szerencsét. De Péter idáig az első, aki ilyet mond, hogy „nem árt, ha óvatos leszel”.

- Dani mesélte, hogy az egyik haverja is a bébe jelentkezett. Elég durva gyerek.

Dani Péter legjobb barátja. Dani és Péter az osztálytársaim voltak még tavaly, mindketten a suli legnépszerűbb tanulóinak mondhatták magukat. Dani baseballozik a városi csapatban, ahol rengeteg az ismerőse, akik többnyire a város tinédzsergenerációjának nagykutyái.

- Szóval, jobb, ha odafigyelsz magadra. Ez a Kerepesi gyerek csinált már egyet s mást. Nem idevalósi, csak itt edz. De már itt is hírhedt.

- Miért, mi a baj vele? – kérdeztem értetlenül.

- Hát, … Te nem ezzel mész? – mutatott egy lefékező volánbuszra.

- De – olvastam le a város nevét a szélvédőről. – Akkor szia! – intettem egy kicsit Péternek.

- Szia, te! És vigyázz magadra – ölelt át szorosan, mire méginkább forogni kezdett a gyomrom. Mintha egy hatalmas markológép néha felemelné a benne lévő cuccot, majd újra visszaöntené. Bah, gusztustalan hasonlat!

A buszút során nem történt semmi extra. Most belekezdhetnék egy részletező leírásba, de annyira fölösleges és értelmetlen lenne. Fél óráig tartott az egész, és ennyi. Kész, vége.

Amikor elhajtott a busz a pályaudvarról, Péter még mindig ott állt, és engem nézett. Én is őt. Eszméletlenül liftezett a gyomrom, és egy hang eszeveszetten ordítozott bennem, hogy „Hallod, Kata?! Ne csináld ezt! Tiszta lappal akarsz kezdeni, nem emlékszel?”

Nos, igen. Tiszta lappal. De megesik az emberrel, hogy egy kicsit erősebb tintával ír a füzetlap egyik oldalára. Így aztán, ha lapoz, azaz tiszta lapot szeretne, az üres oldalon még mindig ott van egy aprócska tintapaca, amitől sosem lesz teljesen tiszta az a lap.

Szóval, megpróbáltam kiverni a fejemből Pétert, meg azt, amit mondott arról a Kerepesi fiúról… Vagyis, nem is mondott semmi konkrétat, mert kapóra jött neki, hogy megérkezett a buszom, így terelte a témát. Jaj!

A buszmegállótól úgy tíz méterre van a suli. A gimi hatalmas kapuja előtt álltam. Komolyan, halálosan komolyan nem mertem belépni…