A gólyatábor

Az események

Az előző rész tartalmából:

,,A bőröndömet magam után vonszolva elindultam a középső padsor irányába, és felfigyeltem egy szőke hajú lányra, akinek még nem volt padtársa.

- Szia! Molnár Kata vagyok. Leülhetek? – kérdeztem a magányosan ücsörgő lánytól.

- Szia, persze – üdvözölt lelkesen a lány. – Lettner Klári."

,,– Csabai Attila vagyok, én leszek az osztályfőnökötök. Kémiát fogok nektek tanítani."

,,Annál a szónál, hogy Kerepesi, megállt bennem az ütő."

,,Rövid ideig álltam a tekintetét, majd gyorsan elfordítottam a fejemet. Még mindig nézett…"

 

 A következő napirendi pont tehát a beköltözés volt a sátrakba. Minden viccet félretéve, az ofő nem hazudott, a suli udvar meglehetősen nagy. A három osztálynak az udvar három különböző csücskébe rendezték az egyes táborrészeket. Több méter magas fákon lógott egy-egy zászló. Az A osztályosok helyét német, a C-sekét francia, a miénket pedig angol zászló jelölte. Osztályonként hét-nyolc négyfős sátrat adtak a gólyáknak a szervezők.

A mi osztályunk hamar elhelyezkedett. Az ikrek Klaudiával és Alexandrával bújtak egy sátorba. Az erős sminkű Judit barátnőjét, Gabit valamint Esztert és Fannit választotta társnak. Tamás, Jani, István és Roland alkottak egy újjab csapatot, csak úgy, mint Balázs, Peti, Varga Dávid és Kerepesi Máté. Én a Lettner Klárival, Brigivel és Viviennel kerültem egy sátorba. A kimaradt három csaj, Németh Dorottya, Gál Emese, és Horváth Peti ikertesója, Adri foglalta el az utolsó sátrat.

Miután mindenki lecuccolt, kezdetét vették az újabb ismerkedős játékok (a jó öreg fejrecsapós sosem tud kimenni a divatból), aztán jött az ebéd, délután pedig folytattuk a játékokat Csabaival, az ofőnkkel. Az egész nap erre ment rá, és mindenki számára megváltás volt, amikor a felsőbb éves szervezők kürtszóval az iskola elé hívtak bennünket.

A három osztály felsorakozott egymás mellé az osztályfőnökökkel egyetemben az iskola ajtaja elé, és vártuk, hogy most mi lesz. Az ajtó előtt négy ember figyelte a gólyákat, azaz minket. Egy éjfekete, hosszú hajú, fiatalos kinézetű tanárnő, és három felsőbb éves fiú. Ők a szervezők.

Mivel a gólyák kissé hangoskodtak, az egyik szervező újból belefújt a dudájába, a fekete hajú tanárnő, pedig azt kiabálta, hogy „Csendeeeeet!”

- Csöndet gólyák! – üvöltött mikrofonjába a másik srác, mire mindenki egytől egyig elhallgatott.

- Naszóval’ – kezdett bele mondandójába vigyorogva. – Hali minden kilencedikes gólyának! Köszöntelek titeket a Rózsa Sándor Gimi gólyatáborában. Én Kovács Richárd vagyok, jó szórakozást kívánok az elkövetkező két naphoz!

Átadta a harmadik fiúnak a mikrofont.

- Én is sok szeretettel köszöntök minden gólyát. Kőrösi Dávid vagyok, 11. A osztályos – tudta le ennyivel a kezdő formaiságokat. – Elsőként szeretném nektek bemutatni a szervezőket, aztán majd rátérünk a programokra, meg a feladataitokra is. Szóval, köszöntsétek nagy tapssal iskolánk pedagógusát Kalmár Szilviát!

A fekete hajú tanárnő picikét biccentett, mire illemből mindenki tapsolni kezdett.

- Nagy szerepe volt a szervezésben még Kovács Richárdnak és Fazekas Norbertnek, 12. B osztályos tanulóinknak – mondta mikrofonjába, mire a mellette álló fiúk hatalmas röhögésben törtek ki, és grimaszokat vágtak.

- Valószínűleg már összeismerkedtetek a jövendőbeli osztályfőnökökkel és az osztálytársakkal, és be is költöztetek a sátrakba. Ez volt a mai nap programja, de ennél azért izgalmasabb dolgok is lesznek… - húzott elő a farmerja zsebéből egy nyomtatott szöveget. – Most nem is olyan lényeges, hogy miket fogunk csinálni, legyen csak meglepetés. Arra viszont minden gólya ugrik, ha kürtszót hall – hangsúlyozta erősen a gólya szót, hogy érezzük a helyünket a táplálékláncban.

- A tábor végéig bizonyos dolgokat el kell készítenetek. Írnotok kell egy verset, amiben a megadott kilenc szónak szerepelnie kell. A szavak listáját az osztályfőnököknél keressétek…

Szóval megkaptuk a feladatokat. Terveznünk kell egy osztálycímert, karaokeeznunk kell és táncolnunk egy zeneszámra, és ugye még van ez a versírás is. Osztályverseny a javában.

- Most viszont játszani fogunk. Mint már említettem, a tábor végén eredményt hirdetünk, hogy melyik osztály teljesített a legjobban a gólyák közül. Ebben a játékban vicces kihívásokat fogtok teljesíteni, amikkel máris szerezhettek pontokat.

A mikrofon Kalmár tanárnő kezébe került. A három fiú rendezkedni kezdett a háttérben.

- Az első játék neve Télapó szakáll. Ehhez osztályonként kettő-kettő tanulót fogok szólítani. Az „a” osztályból Virág Kittit, Horváth Zalánt. A „b” osztályból Czibolya Jánost, Jakab Klaudiát, a „c” osztályból Ulrik Bencét és Szabó Bencét.

A szólított kis gólyák félve a tanárnő mellé álltak, és várták sorsukat. A feladat egyszerű volt. A csapatok kapnak egy nagy tálba nagyon sok tejszínhabot egy teáskanállal. A tagok bekötik a szemüket, és az egyik megeteti a másikat habbal. Amelyik csapatnál először fogy el a fehér nyalánkság, az kapja a pontot. A rózsaszín tincses Klaudia, és az Amerikából érkezett Jani nagyszerűen teljesítették a feladatot. A „b”-sek nyertek, mi kaptunk először pontot!

Ehhez hasonló feladatokkal bombáztak minket egész este. Az „ások” fölényesen vezettek, mi, bések pedig rendszerint a másodikak voltunk, míg a franciások alig szereztek pontot.

Engem egyszer sem szólítottak még a különböző játékokhoz, aminek nagyon örültem. Pláne akkor, amikor Kalmár tanárnő bejelentette, hogy következik a legutolsó játék mára. Kimaradtam a szívatásokból – gondoltam magamban megkönnyebbülten. Hogy úgy fogalmazzak, kicsit hamar ittam a medve bőrére.

- …és a kilencedik bé osztályból Molnár Kata és Kerepesi Máté! – hallottam meg a nevem.

Ráadásul nem csak az én nevem, hanem Kerepesi Mátéét is. Nem, nem, nem! Én ezt nem vállalom! A botrányhős Mátéra még bámulni sem szeretnék, nemhogy egy csapatban dolgozni!

- Nem jössz? – érintette meg a vállamat Kerepesi, kizökkentve a sokkomból egy újabb sokkba taszítva.

- De, megyek – indultam a tanárnő és a fiúk irányába.

Annyira rettegtem, hogy majdnem elájultam félelmemben. Kerepesi pedig csak unottan ácsorgott mellettem. Fene a nyugalmas természetét!

- Na, akkor a fiú-lány párok álljanak szorosan egymás mellé! – utasított minket Kovács Richárd. – Úgy, tökéletes! – elégedett meg azzal, ahogyan felsorakoztunk. – Mondom, hogy mit kell csinálnotok, ti meg…csináljátok a saját partneretekkel. Kézfogás! – ordította el magát.

Lefagyva figyeltem Kerepesi Máté kezét, amint megfogja az enyémet.

- Ölelés!

Megtörtént, mondjuk úgy.

- És a harmadik… Csók! – üvöltötte a végzős srác teli torokból.

A németes és a franciás osztály párjai pár perc habozás után túltették magukat a dolgon, a szervezők pedig el is engedték őket az osztályaikhoz, akik harsogva fogadták őket.

Mi pedig ott álltunk a sötétedni kezdő égbolt alatt. Csak ijedten bámultam Kerepesi arcát, ő pedig röhögve szólt oda Kovács Richárdnak.

- Most muszáj ezt? – rángatta a vállát.

- A gólya nem kérdez! Engedelmeskedik! – parancsolt Mátéra a végzős.

- Barátnőm van. Kinyír, ha megtudja – kötekedett továbbra is. Bennem pedig már kezdett újjászületni a remény, hogy nem kell végrehajtanom ezt a totál ciki feladatot. Ó, én naiv, reménykedő lélek!

Persze, Kovács Richárd, és a többi fiú sem engedett, a tanárnő meg eltűnt.

Hát, így esett meg életem első csókja. Kilencvenfős közösség előtt, egy ismeretlen fiúval, rákényszerítve egy gólyatáborban. Valószínűleg a lányom jót kacag majd rajtam, ha elmesélem neki ezt a történet. 

Másnap persze indultak a pletykálkodások, hogy én meg a Máté. Bezzeg a többi csókon nem problémáztak, de a miénken igen. Mindenféle kérdések szállingóztak osztályból osztályba.

„Kata és Máté járnak?” „Van Máténak barátnője? Kicsoda?” „Vajon miért csókolta/nem akarta megcsókolni Katát?” „Elhagyta volna a barátnőjét Katáért?”

A nap végére teljesen bezsongtam ettől a sok buta kérdéstől, és attól, hogy tudatosan kerüljem Kerepesit.

Elalvás előtt Csabai kiosztotta a feladatokat, mert semmibe nem kezdtünk még bele, pedig holnap délelőtt tízig le kell adnunk a címert és a verset is. Klaudia, Alexandra, az ikrek, Horváth Adri és Dorottya elvállalták a címert. A sátortársunk, Almási Brigi pedig bevállalta a versírást, ezzel megkapta a szavak listáját is.

Ja, és a teljesség igényével, a szervezők kisorsolták a karaokee dalokat. A németesek német dalt kaptak, a franciások franciát, mi angolosok pedig (angolt, egyértelműen) Zelmerlöw-től a Heroest.

- Figyi, lányok! – húzta be maga után a sátort izgatottan Brigi. – Van egy tök jó ötletem a versre.

Már két napja össze vagyok zárva ezzel az alacsony termetű, fenékig érő, szőke hajú lánnyal, de eddig még nem láttam őt ennyire felcsigázott állapotban.

- Muti a listát! – vette ki Klári a papírt Brigi kezéből, amin a kilenc szó szerepelt. Olvasni kezdte. – Körömolló, szempillaspirál, zacskó, Zsebibaba, yolo, boss, gólyacsőr, giccs, happy ending.

- Ez könnyű lesz – nyugtáztam.

- Már van is egy ötletem. Vivi, adnál egy cerkát meg papírt? – szólt Brigi a zenét hallgató lánynak, aki rögvest eleget tett a kérésnek, majd bebújt a hálózsákjába, és fülhallgatóstól elaludt. Furcsa lány ez a Rácz Vivi. Nem sokat beszél, és egy kicsit bénácska, de mindettől eltekintve kedvesnek tűnik.

Brigi három sort firkantott a papírra.

B.O.S.S. hashtag yolo,

A rádióból szól a Wellhello.

Ezt hallgatják most a Rózsás gólyák…

- Akik remélik, hogy jók lesznek az angol órák! – vágtam rá reflexből, mire Klári kedvesen megtapsolt, Brigi pedig körmölni kezdte a mondatom.

- Mit nekünk már Micimackó és Zsebibaba… - kezdtem egy újabb versszakba.

- … ha van helyettük fagyi tejszínhabbal? – nézett ránk Klári visszajelzést várva, mire Brigi sebtében írni kezdett.

- Fagyizás után mehetünk angolt tanulni, körömolló, szempillaspirál – ezt mind be kell magolni – kerekítette betűit Brigi a papírra.

A hármunk ötletelgetéséből egészen jó kis vers kerekedett ki.

B.O.S.S. hashtag yolo,

A rádióból szól a Wellhello.

Ezt hallgatják a Rózsás gólyák,

Akik remélik, jók lesznek az angol órák.

Mit nekünk már Micimackó és Zsebibaba,

Ha van helyettük fagyi tejszínhabbal.

Fagyizás után mehetünk angolt tanulni,

Körömolló, szempillaspirál – ezt mind be kell magolni.

A „zacskó” szót már megtanultuk, úgy ejtik, hogy „beg”,

Meg a lábat is, ami úgy van, hogy „leg”.

Nos, hát gyerünk gólya! Vedd fel gólyacsőröd!

Happy ending csak akkor lesz, ha e szavakat meg is őrzöd!

A tábor utolsó napjának reggelén megmutattuk a többieknek is a verset, és (jobb ötlet híján) el is fogadták. Csabai is büszke volt ránk, no meg a rajzolókra is, mert ők is összehoztak egy csodás címert. Tényleg nagyon jól sikerült a rajzuk.

Elkezdtünk készülődni a karaokeera is. Az egyik fiú, Kanyó Balázs (akinek hosszú haja van és gitározik) megnyitotta a telefonján a Heroes dalszövegét, és énekelni kezdte az első sorát. Ezután bekapcsolódott a mellette ücsörgő Adri, majd Varga Dávid és Horváth Peti is.

Csabai egy ideig figyelte az éneklő társaságot, majd felkiáltott.

- Megvan!

- Micsoda? – kérdeztek vissza többen is.

- A karaokeenk. Felosztjuk a szöveget, és mindenki csak egy-két sort énekel. Na, mit szóltok? – nézett rajtunk végig örömittasan.

Beleegyeztünk, mert jó ötletnek tűnt, mint huszonhárman kornyikálni full hamisan magunkat égetve. Megbeszéltük tehát a sorokat, és próbáltunk is egy kicsit, de nem volt rá sok időnk, mert felcsendült a kürtszó, és megkezdődött a gólyatábor utolsó, mindent eldöntő csapatversenye. A különböző játékokon kívül még pontot kaphattak az osztályok a versre és a címerre is. No meg a karaokee előadásra is, ami az utolsó versenyszám volt. Miután az A osztály (németesek) előadták az igen jó hangú, és színvonalas dalukat, mi következtünk. Egyikünk sem látta nagy esélyét annak, hogy lenne esélyünk a németesekkel szemben, de azért megpróbáltuk. Kalmár tanárnő adott nekünk egy mikrofont, amit továbbítottunk Balázsnak, aki elsőként énekel majd. Felsorakoztunk a hatalmas kivetítő elé, amin olvashatjuk a dalszöveget. Percek múlva felcsendültek az első dallamok a Heroesból.

- Don't tell the gods I left a mess… - énekelte Balázs.

- I can't undo what has been done… - folytatta Dávid.

- Let's run for cover – kapták meg a Horváth tesók (Adri és Peti) a mikrofont.

- What if I'm the only hero left… – énekelte Kriszti ikertestvérével, Elizával.
- You better fire off your gun… - folytatta Isti és Fanni.
- Once and forever… - Klaudia kristálytisztán énekelt.
- He said go dry your eyes… - mi következtünk Klárival.
- And live your life like there is no tomorrow, son… - hallottam magam mellett Brigi és Eszter hangját.
- And tell the others – János és Roland következtek.
- To go sing it like a hummingbird, /The greatest anthem ever heard… - csendült föl Judit és Gabi hangja.
- We are the heroes of our time / But we're dancing with the demons in our minds... /We are the heroes of our time /Hero-uh-o-o-oes/ O-uh-o-o-oh/ We're dancing with the demons in our minds – énekelte egyszerre az egész osztály. - Hero-uh-o-o-oes O-uh-o-o-oh
- The crickets sing a song for you/ Don't say a word, don't make a sound /It's life's creation – kapcsolódott be a refrén után Vivi és Alexandra.
- I make worms turn into butterflies /Wake up and turn this world around/ In appreciation – énekelték a fiúk, Tamás és Máté.
- He said I never left your side /When you were lost I followed right behind /Was your foundation – Emesének is szépen szólt a hangja.
A refrén előtt utolsó két sor Dorottyáé volt:

- Now go sing it like a hummingbird /The greatest anthem ever heard…

Nos, mi mást mondhatnék, korunk hősei voltunk a kivetítő előtt. Hatalmas bulit csapott a 9.B, ami abban is meglátszott, hogy az udvaron tartózkodó karbantartó bácsi is lelkendezve kezdett csápolni a többi gólyával együtt. Az utánunk következő cések műsorára már senki nem figyelt. Mindenki nekünk gratulálgatott, vagy Zelmerlöw dalát dúdolták. Ennyit erről.

És, hogy valami lezárása is legyen ennek a furcsa, ismerkedős, vicces, éjszakázós gólyatábornak, Kalmár tanárnő az eredményhirdetésnél ezt üvöltötte a mikrofonba:

- A GÓLYATÁBOR GYŐZTES GÓLYÁI, A KILENCEDIK BÉ OSZTÁLY!

És a hangszórókból meghallottuk a Heroes refrénjét.

„We are the heroes of our time
But we're dancing with the demons in our minds...
We are the heroes of our time
Hero-uh-o-o-oes
O-uh-o-o-oh
We're dancing with the demons in our minds
Hero-uh-o-o-oes O-uh-o-o-oh”

A gólyatábor

A bemutatkozás

Az előző rész tartalmából:

„Én egy kicsit paráztam ettől az egésztől. Na, jó, irtózatosan rettegtem.”

„Új élet, tiszta lap – ez lett az új mottóm.”

„- Break a leg, baby!

- Ezt a mondatot honnan szedted?

- Hát, ha már a lányom angoltagozatra jelentkezik, nem árt, ha én is tudok egyet, s mást!”

„Először nem akartam elhinni, hogy még vele is találkoznom kell ezen az amúgy is nagyszerű (khm, irónia a köbön) reggelen. Nem, ennél rosszabb már nem lehet…”

„- Szia, te! És vigyázz magadra – ölelt át szorosan, mire méginkább forogni kezdett a gyomrom.”

„A gimi hatalmas kapuja előtt álltam. Komolyan, halálosan komolyan nem mertem belépni…”

Miután leküzdtem a ,,nem merek belépni a kapun, mert félek az új sulitól, az új osztálytársaktól és az új dolgoktól” elnevezésű fóbiámat, a bőröndöm foggantyúját szorongatva lenyomtam azt a fránya iskolakapu kilincset, és beléptem az iskolába. A Rózsa Sándor Nyelvtagozatos Gimnáziumba.

És ekkor jött a látvány, ami elém tárult. Jó nagy aula, színes falitáblákkal, tablókkal kitapétázott folyosók, lépcsők… Semmi extra, csak olyan dolgok, amik egy hagyományos középsuliban megvannak. Mégis az egészben volt valami nagyon furcsa. Csak új volt.

Miután túllettem az első traumán, máris érkezett a következő. Hová kell menni??? Azaz: hogyan tovább???

De szerencsére ez is hamar megoldódott, ugyanis a velem szemközti falitáblákon a három kilencedikes osztály mellé feltüntették, hogy hanyas teremben gyülekezünk. Iránymutató nyilakkal, és további táblákkal is segítették a hozzám hasonlóan eltévedt, szerencsétlen gólyákat.

A földszinten található 2-es terembe belépve (aminek az ajtajára a ’9.B’ szöveget plakátolták), teljes káosz fogadott. Csak egy pillantást vetettem a jövendőbeli osztályomra, és máris megállapítottam valamit. Az osztályban háromféle embertípus van jelenleg. Az első csoportba tartoztak azok, akik egészen magabiztosan mozogtak ebben a full ismeretlen környezetben. Azaz jókat nevetgéltek a másikkal, hosszasan beszélgettek, pletykáltak valakiről, gátak nélkül felültek a padokra, felálltak a székekre. A második csoporthoz tartoztak az osztálytársak. Őket úgy szúrtam ki, hogy ült a teremben legalább négy ilyen pár, akik csak egymással kommunikáltak. És akkor jöjjön a harmadik csoport, akiknek én is a táborát erősítem. Nos, nekünk minden új és ismeretlen. Jelenleg a helyszínen egyetlen barátunk, sőt ismerősünk sincs. Rossz felállás, de ez azon szituációk egyike, amiket muszáj megoldanunk, és bizony meg is fogjuk oldani idővel!

A bőröndömet magam után vonszolva elindultam a középső padsor irányába, és felfigyeltem egy szőke hajú lányra, akinek még nem volt padtársa.

- Szia! Molnár Kata vagyok. Leülhetek? – kérdeztem a magányosan ücsörgő lánytól.

- Szia, persze – üdvözölt lelkesen a lány. – Lettner Klári.

Így hát leültem a mellette lévő székre, és sokáig nem is szóltunk egy szót sem egymáshoz. Nagyon furcsa volt a helyzet. Bogival, akármikor is futottunk össze, be nem állt a szánk, annyit beszéltünk. Most pedig itt ülök egy lány mellett, akit egyáltalán nem ismerek.

Hát, így ücsörögtünk mi egymás mellett, egészen addig, amíg be nem lépett az ajtón egy pocakos, középkorú férfi, kinek megjelenésére mindenki elhalkult.

- Jó napot kívánok! – köszöntött minket a tanári asztalhoz lépve. – Csabai Attila vagyok, én leszek az osztályfőnökötök. Kémiát fogok nektek tanítani.

Aztán még beszélt egy kicsit erről-arról (egyenlőre jó fejnek tűnik, de majd még meglátjuk), majd rátért a lényegre.

- A gólyatábort az udvaron fogjuk tartani! – jelentette be az ofő izgatottan, ám mi csak meglepett pillantásokat vetettünk rá. – Hagyományőrző módon, a gólyatábor mindig az iskola falain belül kerül megrendezésre. Odakint az udvarunkon sátrakat vertek fel nektek a szervezők, és ott fogtok aludni.

Mindenki arcán látszódott, hogy nagyon furcsának találják ezt a „gimi udvarán sátrazunk” történetet, de senki nem szólt semmi rosszat, sőt, sokunknak szerintem tetszett is ez.

- De mielőtt beköltözünk a sátrakba, mutatkozzunk be – dörzsölte a kezét lelkesen Csabai (áh, középsulis szokás a vezetéknevükön szólítani a tanárokat). – Ez az ülésrend szerintem nem a legmegfelelőbb ehhez a programhoz. Rendeződjünk körbe, húzzuk el a padokat…

És megindult a teremátrendezés…

Öt perc múlva (amikor a terem széleibe toltuk a padokat, és mindenki elfoglalta a helyét):

- Na, akkor kezdhetjük is! Induljuk innen – mutatott rá a tőle balra ülő fiúra.

A magas, napbarnított bőrű, barna, hosszú hajú fiú Kanyó Balázs, akiről annyit kell tudni, hogy gitározik, és szeret kosarazni.

A Kanyó Balázs mellett ülő fiú folytatta a bemutatkozást.

- Horváth Andris a nevem. Szeretek zongorázni, sportolni, futni, edzeni, gépezni, zenét hallgatni… Szóval, sok mindent szeretek csinálni, erre majd rájöttök úgyis menet közben – erre sokan felnevettek. – Ami szerintem érdekes, hogy van egy ikertesóm, itt ül mellettem – ütött a vállára egy rövid hajú, hasonló haj- és bőrszínű lányra, aki nevetgélve felpattant a székéről, és elmondta, hogy él-hal a divattervezésért és szeret (és tud is) énekelni. Ja, és Horváth Adriennek hívják.

Egy Varga Dávid nevű srácon volt a sor, hogy bemutatkozzon. A viszonylag alacsony, dús, göndör, szőke hajú fiú nagyon viccesnek és szimpatikusnak tűnt. Nem úgy, mint a mellette ülő Németh Dorottya, aki megállás nélkül vigyorgott a Dávidra, és egy mondatot nem tudott úgy elmondani, hogy ne nézzen a fiúra.

- Nagyszerű – mosolyodott el, amikor Zelei Eszter azzal fejezte be a mondandóját, hogy kedvenc tantárgya a kémia.

- Pallagi Gabriella vagyok, de amúgy csak Gabi… - kezdte egy fekete hajú, piros szoknyás, alacsony lány, akinek már az első mondatát kis kuncogással fogadták. – Idevalósi vagyok. Szeretem a filmeket, szeretek olvasni is… És nagyjából ennyi! – ült le mosolyogva.

- Köszönjük, Gabi! – bólintott Csabai.

- Sziasztok! – állt fel Gabi barátnője, egy vörös hajú, magas, erősen sminket viselő lány.

- Szia! – köszönt neki vissza – azt hiszem – a Kanyó Balázs viccesen. A beszólása annyira elvitte a lány bemutatkozását, hogy a nagy röhögés közepette én is csak annyit bírtam kiszűrni, hogy valamilyen Juditnak hívják.

A Horváth ikerpáros után újabb ikrekkel ismerkedhettünk meg, de ők már egypetéjű ikrek voltak. A lányok, Elizabet és Kriszti nagyon hasonlítottak egymásra, és tulajdonképpen a személyiségük, a hobbijaik is teljesen egyformák. Az ő barátnőjük, Jakab Klaudia, egy tűzről pattant, cserfes Avril Lavigne hasonmás, akiről annyit tudtunk meg, hogy táncol, és szereti a gabonapelyhet.

Klaudia mellett Klári ült.

- Lettner Klárának hívnak. Nem vagyok idevalósi, viszont szeretem ezt a várost. Szabadidőmben fuvolázok, táncolok, meg olvasok.

Én következtem:

- Sziasztok, Molnár Kata vagyok. Én sem vagyok idevalósi…

- De neked is tetszik a város? – kérdezte közbevágva Csabai.

- Igen, tetszik – bólintottam mosolyogva. – Ezen kívül, érdekelnek a sportok, sokat olvasok, szeretek zenét hallgatni…

- Hangszeren játszol? – érdeklődött az ofő.

- Zongoráztam – feleltem.

- Ez fantasztikus! – lelkesedett. – Köszönjük, Kata! És akkor, Máté, te következel!

Szinte azonnal a mellettem ülő fiúra meredtem. Hirtelen két kérdés is megfogalmazódott bennem. Az első, hogy eddig miért nem vettem észre, hogy az egyik oldalamon ül egy fiú? (Nem mintha a fiúk valami különleges élőlényfajt alkotnának, csak akkor is lányból vagyok, és az ilyesmire azért felfigyelünk.) A második, hogy miért ismeri Csabai név szerint a kilencedikes gólyát? Eddig még egyikünket sem szólított a nevén, nyilván azért nem, mert nem tudta…

- Na, szóval… Kerepesi Máté vagyok…

Bla-bla-bla.

Annál a szónál, hogy Kerepesi, megállt bennem az ütő.

„- Szóval, jobb, ha odafigyelsz magadra. Ez a Kerepesi gyerek csinált már egyet s mást. Nem idevalósi, csak itt edz. De már itt is hírhedt.” – visszhangoztak a fejemben Péter szavai.

Hát persze! Ő a problémás gyerek. Dani csapattársa, akitől Péter komolyan óva intett. Hm, hát első benyomásra semmi extra nincsen ebben a Kerepesi gyerekben. De jól tudjuk, soha ne ítéljünk első benyomásból!

Persze, hogy elítéltem őt, anélkül, hogy legalább felfogtam volna a bemutatkozó szövegét. Persze, hogy elhittem Péternek azt, amit mondott. Persze, hogy innentől kezdve nem is koncentráltam a többiekre.

Csak őt bámultam.

Máté magas fiú. Rövid, barna hajú, kék szemű, sportos testalkatú. Kék inget, és farmert viselt Nike sportcipővel.

Egy darabig vizslattam a fiút a tekintetemmel észrevétlenül. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy senki nem látja. Máté azonban érezhette, hogy valaki rajta legelteti a szemét, mert felém fordította a fejét, és a szemeimbe nézett. Rövid ideig álltam a tekintetét, majd gyorsan elfordítottam a fejemet. Még mindig nézett…

Az indulás

Én egy kicsit paráztam ettől az egésztől. Na, jó, irtózatosan rettegtem.

A gólyatáborokra mindenki kíváncsi. Van egy jó hosszú időszak, amikor majd’ kibújunk a bőrünkből, hogy megtudhassuk, kik lesznek az új osztálytársak, ki lesz az ofő, milyen a suli, blablabla. Aztán, úgy a gólyatábor előtti két napon pedig a körmeinket rágjuk félelmünkben, hogy ÚRISTEN!!! Egyszerű izgalomból átváltunk görcsös szorongásra. Egyik sem a legszuperebb életérzés, de ez van!

- Kicsim, nem kell félned! Biztos vagyok abban, hogy a legjobban fogod magadat érezni! – próbált belém lelket önteni anya, miközben a bőröndömbe pakoltam a három napra való ruhát.

- Imádni fogod! – veregetett hátba Bogi, a legjobb barátnőm. – Új suli, új város, új emberek, szabadság…

Nem mondom, én is pontosan ezeket a dolgokat mondogattam magamnak, amikor beadtam a jelentkezési lapot a nyolcadikos osztályfőnökömnek. Vagyis nem mondtam ki hangosan, csak folyton ezek jártak a fejemben.

Itt hagyom a vidéki kisvárost a gondjaimmal, a régi barátaimmal, a múltammal. Új élet, tiszta lap – ez lett az új mottóm.

Bárcsak ma hajnalban is így éreztem volna! De a szabadság vérpezsdítő feelingje helyett inkább gyomorémelygés és a hányinger keringetett.

- Break a leg, baby! – nyitotta ki nekem anyu a bejárati ajtót, majd egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra.

Kissé furán néztem rá, mert egy, utálom, ha puszilgatnak, és kettő, anyu nem szokott csak így angolul beszélni.

- Ezt a mondatot honnan szedted? – szorongattam a bőröndöm foggantyúját (vagy a fene tudja, mi a pontos neve a bőrönd azon részének, ami megfogsz, és húzol magad után…)

- Hát, ha már a lányom angoltagozatra jelentkezik, nem árt, ha én is tudok egyet, s mást!

Szóval elbúcsúztunk anyától – én, a gyomorgörcsöm, a hátizsákom és a bőröndöm - , majd irányba vettem a buszpályaudvart. Egyáltalán nem volt messze a házunktól, csupán tíz perc gyalogút az egész.

Általában mindig lekések mindent, de most rendhagyó módon én vártam negyed órát a buszomra. Lecsekkoltam a karórámon az időt, majd idegesen körbekémleltem a pályaudvaron. Viszonylag kevés ember várakozott. No, majd iskolaidőben lesznek többen is – gondoltam magamban.

Miután pár percre sikerült megfeledkeznem a mai nap megpróbáltatásairól, újabb pánikroham tört rám. Mi van, ha nem jön a busz? Ha törölték a járatot? Vagy mi lesz, ha bénáskodom, és rossz buszra szállok fel?

Még mielőtt belemerültem volna az önsajnálatom tengerének fenekére, egy ismerős parfümillat csapta meg az orromat. Először nem akartam elhinni, hogy még vele is találkoznom kell ezen az amúgy is nagyszerű (khm, irónia a köbön) reggelen. Nem, ennél rosszabb már nem lehet…

- Szia, Kata! – köszönt nekem azzal a tipikus vigyorával Péter.

Felé fordultam. Szemtől szembe álltunk. Göndör, vörös haja rakoncátlanul lógott a szemébe. XXL-es, fekete, Miki egeres pulcsit, és csőfarmert viselt. Converse tornacipőjét pedig valószínűleg a lábához varrták már néhány éve.

- Szia, Péter! – morcogtam.

- Hová indulsz? – érdeklődött úgy, mintha teljesen érintetlen lenne ebben a témában. Mintha nem posztoltam volna tegnap egy képet a bőröndömről az Instagramra, „Gólyatáborra készülök” címmel, és mintha ő nem kedvelte volna. Ajj, annyira jellemző rá!

- Gólyatáborba – feleltem érzelemmentesen.

- A Rózsába, ugye?

- Nem, Péter, a közgazdasági szakközépbe. Hát persze, hogy a Rózsába, te is jól tudod! – csattantam fel mérgesen.

- Jól van na – motyogta elszégyenülve. – B-s leszel, nem?

- De fura! Erre emlékszel – tettettem meglepődést, mire csak rosszallóan rám nézett. – Igen. Bés, angolos.

- Akkor nem árt, ha óvatos leszel.

Ezt úgy mondta, mint aki éppen egy rémtörténet elmesélésébe kezd bele.

- Miért? – néztem nagyot a tanácsán. Sokan, sok módon adtak nekem jó tanácsokat, és kívántak szerencsét. De Péter idáig az első, aki ilyet mond, hogy „nem árt, ha óvatos leszel”.

- Dani mesélte, hogy az egyik haverja is a bébe jelentkezett. Elég durva gyerek.

Dani Péter legjobb barátja. Dani és Péter az osztálytársaim voltak még tavaly, mindketten a suli legnépszerűbb tanulóinak mondhatták magukat. Dani baseballozik a városi csapatban, ahol rengeteg az ismerőse, akik többnyire a város tinédzsergenerációjának nagykutyái.

- Szóval, jobb, ha odafigyelsz magadra. Ez a Kerepesi gyerek csinált már egyet s mást. Nem idevalósi, csak itt edz. De már itt is hírhedt.

- Miért, mi a baj vele? – kérdeztem értetlenül.

- Hát, … Te nem ezzel mész? – mutatott egy lefékező volánbuszra.

- De – olvastam le a város nevét a szélvédőről. – Akkor szia! – intettem egy kicsit Péternek.

- Szia, te! És vigyázz magadra – ölelt át szorosan, mire méginkább forogni kezdett a gyomrom. Mintha egy hatalmas markológép néha felemelné a benne lévő cuccot, majd újra visszaöntené. Bah, gusztustalan hasonlat!

A buszút során nem történt semmi extra. Most belekezdhetnék egy részletező leírásba, de annyira fölösleges és értelmetlen lenne. Fél óráig tartott az egész, és ennyi. Kész, vége.

Amikor elhajtott a busz a pályaudvarról, Péter még mindig ott állt, és engem nézett. Én is őt. Eszméletlenül liftezett a gyomrom, és egy hang eszeveszetten ordítozott bennem, hogy „Hallod, Kata?! Ne csináld ezt! Tiszta lappal akarsz kezdeni, nem emlékszel?”

Nos, igen. Tiszta lappal. De megesik az emberrel, hogy egy kicsit erősebb tintával ír a füzetlap egyik oldalára. Így aztán, ha lapoz, azaz tiszta lapot szeretne, az üres oldalon még mindig ott van egy aprócska tintapaca, amitől sosem lesz teljesen tiszta az a lap.

Szóval, megpróbáltam kiverni a fejemből Pétert, meg azt, amit mondott arról a Kerepesi fiúról… Vagyis, nem is mondott semmi konkrétat, mert kapóra jött neki, hogy megérkezett a buszom, így terelte a témát. Jaj!

A buszmegállótól úgy tíz méterre van a suli. A gimi hatalmas kapuja előtt álltam. Komolyan, halálosan komolyan nem mertem belépni…